Billie Holiday – Lady In Satin

A Billie Holiday (születési nevén Eleanora Fagan, művésznevén „Lady Day”) az amerikai jazz- és blues-történelem egyik legbefolyásosabb, kultikus énekesnője volt (Philadelphia, 1915. április 7. – New York, 1959. július 17.). Barátja és zenei partnere, Lester Young adta neki a „Lady Day” becenevet. Énekesi stílusa nem az operaesztétikára vagy a hagyományos popéneklésre épült: úgy kezelte a hangját, mintha egy hangszer lenne (szorosan együtt rezegve a fúvósokkal), ezzel teljesen átformálta a dalok ritmusát és a szövegértelmezést. • Harlem éjszakai klubjaiban kezdett énekelni, ahol John Hammond producer felfedezte. Hamarosan rögzített Benny Goodman, Teddy Wilson és Count Basie társaságában, és olyan örökzöldeket énekelt fel, mint a What a Little Moonlight Can Do.Ő lett az első afroamerikai nő, aki egy fehérekből álló zenekar (Artie Shaw Big Band) állandó énekeseként turnézott az Egyesült Államokban – dacolva a korabeli durva szegregációval. Elsőként énekelte lemezre a déli lincselésekről szóló, felkavaró dalt, amely a polgárjogi mozgalom egyik legelső és legbátrabb hangjává vált. Bár magánéletét és hangját felőrölték az egészségügyi problémák, a drogfüggőség és a zaklatások, utolsó éveiben is készített mélyen megérintő lemezeket. Az 1958-as Lady in Satin vonószenekari kísérettel készült albuma a tragikus sorsú énekesnő végső mesterműve lett. Életéről 1956-ban jelent meg az önéletrajzi könyv (Lady Sings the Blues), amit később filmek és színpadi darabok (például a Diana Ross főszereplésével készült 1972-es film, vagy a 2021-es The United States vs. Billie Holiday Andra Dayjel) dolgoztak fel. Halála után posztumusz kaptak tőle Grammy-díjakat, és bekerült a Grammy Hall of Fame-be is.

A Lady in Satin Billie Holiday 1958 júniusában megjelent tizenegyedik, egyben utolsó előtti stúdióalbuma, amely a Columbia Records gondozásában látott napvilágot. A Lady in Satin nem csupán egy zenei album, hanem egy zseniális művész megrázó, nyers és őszinte hattyúdala. A felvételek idején Billie Holiday egészsége a függőségei miatt már súlyosan megrendült. Bár korábbi, vibráló és hajlékony énekhangjának felső tartománya ekkorra megkopott, helyét egy mélyen karcos, fátyolos és fájdalmasan gyönyörű orgánum vette át, amellyel minden egyes hangjegyet húsbavágó élettapasztalattal ruházott fel. A lemez különlegessége a Ray Ellis és zenekara által biztosított dús, elegáns és monumentális vonós hangszerelés, fúvóskórus és hárfa kíséret, ami finom párnaként öleli körbe Holiday törékeny hangját. Az énekesnő nem kottából, hanem kizárólag a dalszövegek érzelmi üzenete alapján válogatta ki a Great American Songbook legszebb, szívbemarkoló szerelmes és melankolikus balladáit. Megjelenésekor a fogadtatása megosztó volt; egyes korabeli kritikusok sokkolónak találták a megkopott hangot. Idővel azonban a megítélése teljesen megváltozott: ma a kritikusok és a zenésztársak (köztük Frank Sinatra vagy Joni Mitchell) egyöntetűen Holiday egyik legnagyobb művészi teljesítményeként ünneplik. Beválasztották az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvbe is. Az album történelmi és kulturális jelentőségét hűen mutatja, hogy 2000-ben ünnepélyesen beiktatták a Grammy Hall of Fame halhatatlanjai közé.