Nina Simone – Silk & Soul

Nina Simone (eredeti nevén Eunice Kathleen Waymon) az amerikai zenetörténet egyik legmeghatározóbb, legsokoldalúbb és legmeghajlíthatatlanabb egyénisége. Énekesnőként, zongoristaként, dalszerzőként és polgárjogi aktivistaként is korszakosat alkotott. Csodagyereknek számított, klasszikus zongoristának készült. Tanult a neves New York-i ⁠Juilliard Schoolban is. Miután faji megkülönböztetés miatt elutasították a philadelphiai Curtis Institute of Music felvételijén, kénytelen volt bárokban, klubokban játszani, hogy megéljen. Azért vette fel a Nina Simone nevet, mert mélyen vallásos édesanyja elől el akarta titkolni, hogy bárokban játszik, amit a család „az ördög zenéjének” tartott. A „Nina” a spanyol niña (kislány) szóból jött (akkori barátja nevezte így), a „Simone” nevet pedig a francia színésznő, Simone Signoret tiszteletére választotta. Bár leggyakrabban jazz-énekesnőként hivatkoznak rá, ő maga elutasította ezt a skatulyát, és zenéjét „fekete klasszikus zenének” (Black Classical Music) nevezte. Játékában és dalaiban egyedi módon keveredett a klasszikus zene (különösen Johann Sebastian Bach ellenpontozó technikája), a blues, a gospel, a folk és a pop. Közeli kapcsolatban állt ⁠Malcolm X-szel és Martin Luther Kinggel. Sok kortársával ellentétben Simone nyíltan hirdette, hogy az erőszakmentes ellenállás nem feltétlenül elég a jogegyenlőség eléréséhez. Politikai szerepvállalása és dühös, szókimondó szövegei miatt a rádiók sokáig bojkottálták a dalait. A 70-es évektől kezdve teljesen kiábrándult az amerikai rasszizmusból és a zeneipar kizsákmányoló működéséből (számos jogdíjától megfosztották). Elhagyta az Egyesült Államokat, élt Libériában, Barbadoson, Svájcban, az Egyesült Királyságban, majd végül Franciaországban telepedett le, ahol 2003-ban, 70 éves korában elhunyt. Élete során súlyos mentális betegséggel, bipoláris zavarral is küzdött, amit csak későn diagnosztizáltak.

A Silk & Soul Nina Simone tizenharmadik stúdióalbuma, amely 1967 októberében jelent meg az RCA Victor gondozásában. Ez a lemez az énekesnő második albuma volt az RCA kiadónál, és tökéletesen ötvözi a korszak popslágereit, a dögös soult, a bluest és a mélyről jövő gospel elemeket. Erről a lemezről származik az I Wish I Knew How It Would Feel to Be Free című Billy Taylor-feldolgozás, amely Nina Simone előadásában az amerikai polgárjogi mozgalom egyik legfontosabb, szimbolikus himnuszává vált. A Go to Hell című dalért Nina Simone-t 1968-ban Grammy-díjra jelölték a legjobb női R&B énekes teljesítmény kategóriában (a díjat végül Aretha Franklin nyerte el).